Referenciák

Bejelentkezés

Azonosító

Jelszó



Legfrissebb hír

Új képek a referenciákban!
2009.06.14.
Megérkeztek a legfrissebb munkák képei! Ha van egy kis időtök kérem nézzétek meg!

Referenciáim

Linkek

CARELLI optikai tuning
TRONIX webdesign studio
KARO Lapja
WYW AIRBRUSH
Bukósisak Áruház
5-LETES
VTN DEKOR Nyírbátor

Mi az airbrush?


Kb. 35000 évvel ezelõtt a történetelõtti kor embere porrátört vörös okkert fújt a fúvócsõvel barlangja kõfalára. Az egyik legrégebbi ismert motívum a Franciaországi Lascaux és Pech- Merle barlangokban is látható, a kéz körvonala. A légfúvás technikáját alkalmazó mĂ»vészetrõl azonban nem állítható, hogy történetének fonala folyamatos. Bár Japánban már a 17. sz. körül ismert volt a festékfújás, a technika csak a 19. sz. végén nyert teret a nyugati világban.

Az airbrush feltalálásának pontos évszámát nem ismerjük. ValószínĂ»leg kevéssel 1893 elõtt történhetett, amikor Charles L. Burdick szabadalmaztatta a találmányt Angliában és fölállított egy gyártóüzemet Clerkwell Greenben, Londonban. Burdick amerikai volt és az airbrusht is az Egyesült Államokban találta fel, nem sokkal azelõtt, hogy Fountin Brush nevĂ» vállalatának megalapítása érdekében átkelt az Atlanti óceánon. Fellelhetõ azonban egy 1888-ból származó szabadalom is Amerikában, bizonytalanná téve ezzel az airbrush születésének évét.

Burdick sokoldalú ember volt. Találmányai között szerepeltek még párásítók, fémpénz-számoló és –csoportosító berendezések, sõt még bankjegyhajtogató -automaták is, bár ez utóbbi megvalósítására soha nem került sor. Az airbrush-t az elbeszélések szerint akkor találta fel, amikor arra kereste a megoldást, hogyan lehetne egy vízfestékrétegre egy másikat fölvinni, anélkül, hogy az elsõt megsértenénk. Burdick maga is szívesen festett vízfestékkel, találmánya pedig megoldotta problémáját.

Ez a bizonyos találmány- központosított folyadékfej, folyadéktĂ»és egy légsapka- egészen a mai napig valamennyi hagyományos légporlasztós fúvópuska alapelve maradt. A Brudick vállalata által piacra dobott eredeti modell, az ún. „A” meglepõen okos konstrukció volt. Rendelkezett egy platinából készült folyadékszóró- fejjel, melynek belsõ átmérõje 0,007 inch (0,18 mm) volt, és egy, az airbrush belsejében elhelyezett színtartállyal. Majd minden tekintetben hasonlított a mai legfinomabb airbrush- okhoz, mint pl. az Aerograph Super 63. A levegõtartály tömlõje nyomással mĂ»ködött, a csavarosakat csak a század 20-as éveiben kezdték használni. Ettõl eltekintve a szerkezetet akár az elmúlt évben is készíthették volna. A kétfunkciós szabályozókar már a kezdetektõl jelen volt, mint ahogyan a cserélhetõ szórófej koncepciója is. Burdick a szerkezetet „aerograph” -nak nevezte és az airbrush -sal végzett tevékenységre egy ideig a széles körben elterjedt „aerographolás” szóval utaltak.

Az eltávolítható festékkehely kifejlesztésére az 1900-as évek elején került sor s ugyancsak ekkor kerültek a nyitott (E' modell) és az óriási zárt festékkelyhek (C' modell) a szerkezet tetejére. Az elõre beállított tĂ»vel rendelkezõ„Numograph” 1920 körül jelent meg. Létezett még egy „AE” típus is, amelyet amatõr airbrush –nak is neveztek, részben, mivel a kézi szabályozóba beépítettek egy támasztékot a festéktúlfolyás megakadályozására, részben pedig, mert egy külön vezérlõbütyök biztosította, hogy a levegõszelep ne záródhasson be a festékszelep elõtt, megakadályozva ezzel a „köpködést”. A jelenkori airbrush –ok némelyikén, pl. a német „Efbe” –n is található hasonló bütyök, az említett támaszték azonban napjainkban már semmilyen airbrush –on nincs jelen.

Az 1920-as évekre más vállalatok is megjelentek a színen, különösen az USA-ban és elkezdték a súlyszabályozós airbrush –sok gyártását, melyeket az angol aerograph –okból fejlesztettek ki. Néhány, már korábban is létezõ vállalat, mint pl. a Wold nevĂ» ugyancsak betört a piacra, de voltak olyan képzelet gazdag egyének is, akik aztán saját gyártó céget hoztak létre. Ilyen volt az a talán legtöbb képzelõerõvel rendelkezõ emigráns, a norvégiai Trondheimbõl is, aki 1904-ben, Chicago –ban alapította meg vállalatát. Jons A. Paasche egyedülálló airbrush –t dobott piacra és figyelemre méltó, hogy erre a típusra még mindig úgy utalnak, mint a maga osztályában a legjobbra, ha finom airbrush- munkáról van szó. A turbinás „AB” volt az eredeti Paasche termék, mely még mindig egyértelmĂ»en a legjobb ilyenfajta airbrush. A léghajtásos turbina 20000 –res percenkénti fordulatszámmal mĂ»ködik és egyészen kis mennyiségĂ» festéket is képes nagyon lassan felvinni.

1920 –ban Paasche egy más típusú airbrush –sal jelentkezett; a radírral. Festék helyett ez a típus nagyon finom dörzsport szórt a felületre (többnyire az alumínium valamely oxidját), így el lehetett tuntetni vele a fölöslegesen felvitt festéket, de képes volt karcolni is. Használták mĂ»szerek nagyon érzékeny részeinek vagy ékszereknek a tisztítására, (de lehetett vele fogászati tömést is korrigálni, vagy gravírozni), sõt még litográfiák fél tónusainak plasztikusabbá tételéhez is. Az 1920 –as évekre, tehát a ma ismert airbrush –sok többsége már piacon volt, csupán kisebb módosításokra került sor az elmúlt hatvan évben a súlyszabályzó terén.

Két különbözõ találmány kellett ahhoz, hogy kidolgozzák a szivattyús airbrush technológiáját, bár a nyílás fejlesztésén dolgozók már egy ideje igyekeztek megoldást találni a problémára. Az egyik találmány Burdick központi tĂ»je és folyadékcsúcsa volt, a másik pedig Dr. Alan DeVilbiss –é, egy az Ohio –beli Toledo –ban élõ fül-orr gégészé, aki arra keresett megfelelõ megoldást, hogyan lehetne tampon és törlõkendõ alkalmazása nélkül bejuttatni a páciens torkába a gyógykészítményeket. Dr DeVilbiss erre a célra kidolgozott egy óndobozzal, egy gumigolyóval és egy csõrendszerrel ellátott porlasztót, amely olyan sikeresnek bizonyult, hogy 1890 –ben, két évvel késobb, megalapíthatta gyártóüzemét. Parfüm és más anyagok fújására alkalmas eszközök gyártása következett, majd a DeVilbiss vállalat 1931 –ben összeolvadt az Aerograph Company –val. DeVillbiss és Burdock barátok voltak, így amikor Burdock elhatározta, hogy visszatér Amerikába, örült, hogy olyasvalakire hagyhatja gyárát, akit ismer, és akinek már van egy angliai leányvállalata. A mai airbrush –ok legtöbbje DeVillbiss és Burdock munkáján alapszik.

Az I. Világháború elõtt már sokféle hajtóanyag létezett. Volt, pl. lábbal mĂ»ködtethetõ légtartályos pumpa. Alátámasztásos típusát a láb föl-le mozgatásával hozták mĂ»ködésbe s ez a pumpálás idejére a festés abbahagyására kényszeríttette használóját. Ugyancsak megjelent a sín, vagy a hinta segítségével, a láb elõre-hátramozgatásával az elõbbinél sokkal egyszerĂ»bben mĂ»ködtethetõ láb-pumpa. Jelen volt még a piacon a kézi pumpa is, amely inkább az amatõrök számára készült, és amely figyelemreméltó erõfeszítéseket követelt használójától. Létrejöttek természetesen a gõzmeghajtású kompresszorok is, ezek azonban az elektromos áram térhódításával, a legtöbb gõz hajtotta készülékhez hasonlóan el is tĂ»ntek. Az elektromos kompresszor – amely az airbrush megjelenésétõl fogva jelen volt a színen – tehát diadalt aratott a többi hajtóanyag felett a diadalútja a mai napig is tart. Az 1970 –es évek elejétõl megvásárolható kis hordozható kompresszorok jelentõs mértékben növelték az airbrush hozzáférhetõségét. Ugyanilyen hatása volt az 1972 –ben megjelenõ, hordozható gázpalackoknak, amelyek használata könnyĂ»vé és kényelmessé tette a munkát.

A hajtóanyagok közül tehát a legújabbak, az airbrush –ok közül pedig az 1920 elõtti típusok átdolgozott változatai váltak a legnépszerĂ»bbé. A piacot manapság valósággal elárasztják a különbözõ amerikai, európai, brit és japán modellek. A század nyugati kultúrájában tehát az airbrush népszerĂ»ségének növekedése- akárcsak a gépkocsi esetében- nem a termékben véghezvitt radikális változtatásoknak volt köszönhetõ. Az olcsó hajtóanyag és a tömegkultúra terjedése lehetõvé tette az airbrush széleskörĂ» használatát, valamint megítélésének módosulását, különösen, ami a képzõmĂ»vészetben elfoglalt helyét illeti.